4. Fejezet

- Laura -


És elolvastam 13 divat lapot. Hurrá! Ez idő alatt teljesen kész lett a hajam és a körmöm. Jelen pillanatban a képemet gőzölik. Meleg, párás és alig kapok tőle levegőt. A személyi kozmetikusom Avengelin valamit babrált az arcommal, elméletileg kitisztította, de nekem úgy tűnt, mintha varázsolna valamit. Ezek után jött az, amitől a legjobban féltem... A szemöldök szedés. Nem hangzik olyan vészesen annak, aki reggeleit ezzel tölti, de nekem... Huh! Csak annyira van kiszedve, hogy ne érjen össze. Hallgattam is a "Lau drágám, ő itt a szemöldökcsipesz. Csipesz, ő itt Laura" féle beszólásokat.
- Most pedig felteszek egy tartós műszempillát - jelenti ki, miután eltávolította a szemöldököm nagy részét. Avengelin oly annyira ügyes volt, hogy szinte semmit sem éreztem. Elkészítette a sminkemet, esküszöm, ennyi festéket eldolgozni rajtam... De valahogy összehozta. Mr. Depardieu felállíttatott és bevezetett egy karton mögé, ami olyan harmónikásan összehajtható, vagyis hordozható öltöző. Felvetetett velem egy olyan fehérnemű szettet, ami szerencsémre nincs agyon csipkézve. De még ez sem elég, mert ha már ez, akkor az is, így rám aggatott egy kék koktél ruhát, amit persze az olyanok, mint mondjuk én, képtelenek a legtöbbször rendesen felvenni. De édes, kedves stylist-om ezt is megoldotta, mert hogy odatopogott hozzám és eltekerte/csavarta, húzta hol lejjebb, hol feljebb. A sikeres hadművelet után még várt rám egy pár kör a házban, mert Miss magassarkú és én csak most találkoztunk. Alig hajnali kettő volt, mire mindennel végeztünk, vagyis majdnem mindennel...
- Hölgyem, Uram! Bemutatom Lau M.-et a Princess of Beauty meglepetés versenyzőjét - konferál fel Mr. Depardieu, mire kivonulok a házunk elé. Apám, anyám hirtelen szikrát sem kapott.
- Te ki vagy és mit csináltál a lányunkkal? - jön oda hozzám apa, miközben ölelésre nyitja a kezét, de megállítom.
- Nem mondom, hogy nem vágyom egy nagy családi ölelésre, de annyit szenvedtem, hogy ki kell hogy mondjam... Ne nyúlj a hajamhoz. Tényleg még nem is láttam magamat! - fordulok felháborodottan Mr. Depardieu-höz.
- Több órád lesz, hogy csodáld magad, mivel most Washington-ba utazunk, hogy kitaláljuk, miben vagy tehetséges. Addig is... - egyenesíti ki a hátam. - Próbálj ne összeesni!
Ki indultunk a reptérre, ahol Mr. Depardieu magángépe már útra készen állt. Elbúcsúztam anyáéktól, mert ők majd csak az elődöntőre jönnek, ahol kiderül, hogy kik azok, akik tovább jutnak a középdöntőbe, majd onnan a döntőbe. Mr. Depardieu valami olyat mondott, hogy a legjobb 20, majd 15 és végül 10 jut be.
Irány Washington!


- Barbi -


- Zöld vagy narancssárga? - kérdezem magamtól a tükör előtt állva, mivel súlyos kendő problémáim vannak. - De lehet, hogy a kék jobb lenne - raktam a nyakamba az említett színt. Lesétáltam a konyhába, ahol a már kész gyümölcsös müzlim várt rám.
- Jó reggelt szépség királynőm! - ad egy puszit a fejemre apu, majd leül mellém reggelizni.
- Hogy tudsz korán reggel baconbe tekert húst enni tojással? - ingatom rosszallóan a fejem.
- A tudat vezérel, hogy majd te megnyered helyettem is a versenyt - nevet. Erre én csak mosolyogva ugyan, de szem forgatva folytattam reggelim.
- Ross keresett - jön be anyu is, de véletlenül sem mondja, hogy mit akart.
- És? - kérdezek rá végül.
- Ja! Csak azt mondta, hogy kocsival érted jön - erre csak bólintok, felállok és beteszem a tányérom a mosogatógépbe. Felmentem a táskámért, közben megpillantottam az ablakon át, hogy Ross megáll a házunk előtt.  Beszálltam mellé, majd a sulihoz indultunk. Ahogy beléptem az iskola ajtaján, hatalmas tapsvihar fogadott. Mindenki mondta, hogy nekem szurkol a versenyen, bár tudják, hogy nincs rá szükségem. A nap hamar eltelt. Azon mondjuk elcsodálkoztam, hogy a kis nyomi nem volt ma suliban. Még soha egy napot sem hiányzott. Kezdek kíváncsi lenni, hogy mi történt vele.