6. Fejezet

Sziasztok! Nem szoktam túl gyakran ide írogatni nektek a részek fölé, de úgy gondoltam, hogy itt is elbúcsúzok kedves R5er ismerősömtől. Nyugodj Békében Dóri! :'( <3


- Laura -

- Nincs valami egyéb dolgunk? Mert ebben a magas sarkúban mindjárt leszakad a lábam. És, ha még egy boltot végig kell járnom, akkor inkább már most leülök...- nézek körbe, mikor meglátok egy padot. - Arra a padra - mutatok az út másik felén lévő tárgyra.
- Nyugi bogaram, nem megyünk több boltba - mondja menet közben, de hirtelen megtorpan egy nagy épülettel szemben.
- Nem jön? - állok meg én is.
- Szeretsz énekelni? - biccent az épület felé, amit most, hogy jobban megnézek... Egy stúdió.
- Nem tudom. Még nem próbáltam - mondom bizonytalanul, mire megragadta a kezem és a kocsi sorok között át"rohant" a másik oldalra, majd be az épületbe.
- Illetékteleneknek belépni TILOS! - állít meg minket a biztonsági őr.
- Louis? - néz Mr. Depardieu a nagydarab fickóra.
- Ismerjük egymást? - vonja fel a szemöldökét.
- Christopher... Évfolyam társak voltunk.
- Tényleg Homochrissy! Nem tudtam, hogy változott az ízlésed - nevet gúnyosan, majd felém int.
- Ő itt Lau. A Princess of Beauty szépségverseny meglepetés versenyzője. Most pedig, ha megbocsájtasz, beszélnék Britany-val. Iszonyatosan fontos lenne! - erre a pasas bement a portai asztal mögé telefonálni.
- Mrs. Jamieson! Itt van valami Christopher és magát keresi.
- Christopher? Milyen Christopher? Nem ismerek semmilyen Christopher-t! - hallatszik ki a kiabálás a telefonból.
- Depardieu, Christopher Depardieu - lép az asztal mellé Mr. Depardieu és onnan kiabál, mire a vonal süket lesz és apró lépteket hallunk meg. Egy tőlem vagy 30 cm-rel alacsonyabb nő fut felénk.
- Chris! - öleli meg. - Szólhattál volna, hogy jössz! Miben segíthetek? - indulunk el.
- Szeretném meghallgatni Lau hangját a verseny előtt - teszi a kezét úgy, hogy belekarolhassak.
- A jó öreg szépségverseny. Te viszed Lau M.-et igaz? - állunk meg egy ajtónál. Elkezd a kulcsokkal babrálni, majd sikeresen kinyitja és bemegyünk.
- Akkor had szóljon! - ad a kezembe egy fejhallgatót, majd kimegy. Veszek egy mély levegőt, majd elkezdem énekelni a már ismert számot.

Felnéztem és Mr. Depardieu szeme szinte már könnyes volt. Kirohantam az elkülönített szobából.
- Ennyire rossz a hangom? - nézek kétségbeesetten.
- Rossz? Hiszen ez csodálatos! A hangod akár... akár... semmihez sem tudom hasonlítani. Annyira tökéletes - vesz elő egy babarózsaszín zsebkendőt.
- Christopher! Egy csodát vettél a szárnyaid alá - néz elismerően Britany.


- Ross -

Szombat van és a leghalványabb gőzöm sincs, hogy mit vigyek magammal. A cuccaimat, amin a banda emblémája van, már mind beraktam, de a bőröndöm fele még mindig üres. Holnap reggel indulunk, hogy legyen elég időnk próbálni és, hogy megismerkedjünk a versenyzőkkel. Az a sok lány Amerika minden államából egy, plusz a meglepetés versenyző. Laura... Annyira más volt így. Olyan gyönyörű. Még valahol meg van a dal, amit "együtt" írtunk.
Az íróasztalomhoz rohantam és a fiókokban kezdtem el kotorászni. Meg is találtam, amit kerestem... Loser like me.
"Azt gondolod, hogy egy nulla vagyok (Yeah, You may think that I'm a zero)... De héj mindenki aki lenni akarsz lehet, hogy úgy kezdte, mint én (But hey, everyone you wanna be, probably started over of like me)..."
"Rajta lökj csak újra neki a szekrénynek (Push me up against the locker)... De héj én lerázom magamról, majd visszaadom, ha főnököd leszek (And hey, all I do is shake it off, I'll get you back, when I'm your buss)..."
"Akarsz te(You wanna be)... Akarsz te(You wanna be)... Olyan vesztes lenni, mint én(A loser like me)... Olyan vesztes lenni, mint én (A loser like me)"
Ezeken a sorokon akaratom ellenére is elmosolyodtam. Néha szívesen lennék olyan vesztes, mint régen. Igaz, hogy én voltam az első, akit mindig meggatyáztak. De nem kellett másnak lennem. Nem volt szükségem arra, hogy leállítson a barátnőm óra közben, nehogy valami okosat mondjak. Mondjuk az is igaz, hogy nem volt barátnőm, de volt egy legjobb barátom. Valaki, aki megértett és együtt bohóckodott velem a matekpéldákon. Valaki, aki olyan volt, mint én. Persze mi voltunk a nyomi pár, de nem érdekelt. Tetszett, ahogy Laura paradicsom vörös fejjel magyarázkodik. Mindig tudtam, hogy többet érez irántam, hogy nem csak a barátom akar lenni. De nem zavart Laura... Ő más volt, mint a többiek. Valamilyen szinten én is beleszerettem, de eltávolodtunk és Barbi is csak úgy a semmiből jött. Szeretem, de Barbit is. Csak nem tudom pontosan, hogy melyikőjüket bírom jobban... Ez olyan bonyolult, mint a bátyámnak Riker-nek a gyökvonás. Mikor a fősulis matekról van szó csak nevetve kérdezem tőle, de szinte mindig, hogy "Mizu bátyus? Azok a hülye törtek megint összetörtek?". Ő pedig azzal magyarázkodik, hogy a számológépet nem dísznek találták ki. Annyira gáznak tudom néha tartani, hogy a legtöbb dolgot jobban tudom, mint mások, viszont ha belegondolok van jó oldala is.
- Neked nem kell ráülni a bőröndödre? - ront be Ell a szobámba.
- Jelenleg annyi hely van a bőröndömben, hogy akár te is belefeküdhetnél - nevetek fel keservesen.
- Kell segítség? Mert akkor szólok Stormei-nak - nevet, mire csak bólintok, hogy hívja anyát. Nem kellett messzire mennie, mert anyu rutin ellenőrzésében én voltam a következő.
Mikor már sikerült megtölteni a bőröndömet, anyu észre vette, hogy valamin elgondolkoztam.
- Minden oké? - ül le mellém az ágyra.
- Szerinted mikor vagyok igazán önmagam? - meredek magam elé.
- Ha arra gondolsz, hogy én mikor látlak boldognak akkor azt kell, hogy mondjam, nem most. Mikor a színpadon állsz és mikor tanulsz. Valahogy mind a kettő a részed. De valami más bajod is van. Nekem elmondhatod.
- Az a lány... Én ismerem őt, Laura az.
- Nagyon megváltozott.
- Ami klassz meg minden, de...
- Beleszerettél. Megint - mosolyog, mire egy aprót bólintok. - A te döntésed. És tudom, hogy jól fogsz dönteni - ad egy puszit a homlokomra.