- Laura -
Szóval... Nem éppen életem legjobb szobatársát kaptam. És az érzés fokozódik, mivel nem tudunk bemenni. Viszont nem szabad lebuknom, így mosolygok és kedves vagyok vele. Hosszú lesz ez az egy hónap.
- Megpróbálhatom? - kérdezem nevetve egy idő után.
- Persze - adja a kezembe a kulcsot. Ahogy berakom a tárgyat a zárba, felmerül bennem a kérdés.
- Ugye balra forgattad a kulcsot?
- Öhm... Nem, asszem jobbra.
- Akkor nem csoda, hogy nem tudunk bemenni - fordítom a helyes irányba, mire az ajtó kinyílik. Barbira nézek, akinek abban a pillanatban esett le, hogy mekkora hülyeséget csinált. Bementünk és egyből az ágyra vágódtam, ahogy szobatársam is.
- Jobb lenne, ha átöltöznék - kelek fel, majd a ruhaállványomhoz sétálok és leveszek egy lenge rózsaszín combközépig érő ruhát és bemegyek a fürdőbe az egyik sminkes pakkom társaságában. Felveszem a ruhám, majd átmaszkírozom magam. Lehet, hogy furán hangzik, de nem kicsit élvezem ezt. Teljesen másképp látom magam. Csinosnak és szépnek tűnök.
Kimegyek Barbihoz, aki épp a cuccait pakolja.
- Wow! Szép ruha. Véletlenül nem egy Giovanni Martinez? Imádom a munkáit, de némelyik még nekem is megfizethetetlen - akaszt be egy blúzt.
- Köszi és igen Giovanni Martinez. Remek tervező. Most jut eszembe, nem vettem ki a címkét belőle. Megkérhetlek, hogy...
- Persze. Fordulj meg és kiszedem! - mosolyog kedvesen. Azta, Barbi... Kedves. Ilyennek még sose láttam. Megfordultam, mire nekiállt kibabrálni az árcédulát. - Egek! Bár én is 14 ezer dolláros ruhában mászkálhatnék - nevet. - Tessék! - adja a kezembe.
- Köszönöm - rakom le az asztalra, majd belebújok a ruhához vett magas sarkúmba.
- Igazán nincs mit. Amúgy minden gazdag családot ismerek Miami-ban, de téged még sosem láttalak. Melyik részén élsz a városnak?
- A külvárosban. És azért nem ismerhetsz, mert keveset vagyok otthon, Denver-ben szoktam lenni a nagymamámnál. Ja és magántanuló vagyok - vigyorgok, miközben a kamu szövegem mondom. Még Mr. Depardieu mondta, hogy mondjam ezt.
- Mit is mondtál milyen Laura vagy? - kérdezi a szekrényébe bújva. Nem hazudhatok, a verseny végén lebuknák.
- Marano - erre felkapja a fejét és közelebb szalad hozzám. A képembe mászik, amitől a frász kerülget. Csak nehogy rájöjjön. - Mit csinálsz? - nézek "értetlenül".
- Tudod van egy lány a suliban, ahova járok. Őt is pont ugyan így hívják, Laura Marano. Csak ellenőriztem, hogy nem-e vagytok rokonok. Nehogy a lúzersége fertőző legyen - nevet, mire nekem akkora kő esik le a szívemről, hogy kis híján leszakad az emelet tőle.
- Max névrokonok lehetünk. Tudod sok Marano van Amerikában. Amúgy te merre valósi vagy? - kérdezem és közbe én is nekilátok a kipakolásnak. Amíg hallgattam Barbi élettörténetét, ki is pakoltam.
- SMS-ezek egyet a stylistomnak Mary-nek, hogy kajáljunk együtt - veszi ki a táskájából a telefonját. Pont dél van, így felindultunk az étkezőbe, ahol a két felkészítő már várt ránk. Egymásba karolva az asztalunkhoz sétáltunk.
- Na lányok, milyen a közös szoba? - kérdezi Mary.
- Nagyon klassz! Annyi közös témánk van - mondom, miközben leülünk.
- Lau drágám, rendeltem neked, Sushit - mondja lelkesen Mr. Depardieu.
- Remek. Imádom a nyers halat - mosolygok. - Igazán japános. Tényleg, a nemzetiségeket bemutató fordulóra mikor érkezik meg a ruhám?
- Holnap reggel. Igazán remek ötlet volt tőlem, hogy egy eredeti japán selyem ruhát rendeltem neked - mosolyog, mire akaratom ellenére is elnevetem magam egy kicsit.
- Igen az volt. De azt tudni kell, hogy maga a selyem kínai, nem japán. A kínai selyemút is erről mesél - mosolygok.
- Valóban nagyon okos. Valami tehetséged is van, vagy majd az eszeddel fogod lenyűgözni a zsűri tagokat? - iszik bele a pezsgőjébe Mary.
- A tudásom valóban sok mindenre kiterjed, viszont az énekhangom fogom megcsillogtatni ezen a kivételes eseményen - pillantok Mr. Depardieu-re, aki bólint, hogy a lehető legjobban fogalmaztam ahhoz, hogy leessen az ellenfelem és furcsán öltözött stylistja álla. Komolyan, hogy vehet fel rikító zöld harang szabású ruhát barna harisnyához, piros övvel a derekán és rózsával a fején. Nekem a tavalyi karácsonyfánk jut az eszembe róla...
- Szóval... Énekelsz is? - kérdezi ideges, zavarodott vigyorral az arcán Mary.
- Méghozzá milyen jól! Az angyalok nem dalolnak ilyen szépen - tesz rá még egy lapáttal Mr. Depardieu. - De most el kell rabolnom egy kicsit az új barátnődet Barbi. De ígérem, lesz még időtök csajos beszélgetéseket tartani - nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen, majd elköszönünk és kivonulunk az ebédlőből. Valaki viszont az ajtóban kis híján felborított.
- Kérlek ne haragudj! Annyira figyelmetlen tudok lenni és...- fordul meg Ross, de amint meglát elakad a szava. - Vagyis...izé...öhm... - dadog össze-vissza. El sem hiszem! Elpirult. Ezt én váltottam ki belőle? Biztosan. Ez hihetetlen!
- Semmi gond. Mindenkivel megesik néha. Ez olyan emberi dolog. Hisz azok vagyunk nem? - mosolygok.
- De - mosolyog vissza zavartan.
- Latinul pedig...
- Homo Sapiens - mondjuk szinkronban.
- Lau kincsem igyekeznünk kéne! - szakít félbe minket drága stylistom, az időzítés nagy mestere.
- Most mennem kell. A megnyitón találkozunk. Mr. Lynch, örültem a találkozásnak - sétálok el. Végre nem én nézek utána, hanem fordítva.
- Barbi -
- Ez a lány a vesztünket jelentheti - néz bosszúsan Mary Lau után.
- Ez egy verseny. Ha jobb, akkor jobb, de nekem van egy tervem arra az esetre, ha bejutna a döntőbe.
- A szabotázsért kizárhatnak!
- Az nem szabotázs, ha véletlenül előbb éneklem el a dalfeldolgozását. Ugyanis, amíg át vette a méregdrága ruhácskáját a kis nyomi, addig én megtaláltam a dalt, amit a döntőben akar majd énekelni - kapok be egy falat salátát, majd felállok. - Most végleg megtanulja a vesztes, hogy nem elég egy kis smink ahhoz, hogy szép legyen!
Elindultam az ajtó felé, ahol drágalátos barátomat találtam meg, amint ábrándozva néz a rózsaszín miniszoknyás nyomi után. Még eggyel több ok, hogy nyerjek.
- Szia Ross! - állok mellé.
- Szia La... Barbi! Mi lenne, ha ezentúl ez lenne a beceneved, Labarbi. Szerintem nagyon cuki - hadar zavartan. - Milyen a szobatársnőd?
- Nagyon kedves és okos. És csinos is, de azt fölösleges mondanom, mert te már megcsodáltad - hagyom faképnél, vagyis próbálom, de visszaránt. - Csak akartam szólni, hogy ne keress a zsűrik között, mert a félreértések elkerülése végett kiléptem. Itt leszek, pontosabban én adom át a díjakat és küldöm el a kiesett lányokat.
- Rendben - mondom ridegen, de legszívesebben zokognék és ordítanék. Visszamegyek a szobámba és az ablakhoz sétálok. Senki sem győzhet le. Ki veszem Laura táskájából a szöveget és több szögből lefényképezem. Ha a kis nyomi be is jut a döntőbe, akkor sem lesz neki dala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése